Pillangóhatás

Egy klubnak szurkolni, egy csapatért rajongani sok tekintetben hasonlít a szerelemhez. Hajlamos az ember csak a jót látni a rózsaszín szemüvegén keresztül, és minden egyébről elfeledkezni. Persze a hétköznapi apró-cseprő ügyeken időnként a legnagyobb harmóniában élő párok is összekapnak, de a “te meg a koleszban ‘szal mostál fogat minden este” típusú megjegyzések azért tabunak számítanak. Mi most – némileg szentségtörő módon – mégis teregetünk egy kis szennyest a múltból. A történet egyrészt tanulságos, másrészt természeténél fogva nem igazán közismert.

Előzmények

Josep Lluiz Núnez 1978-ban a klub első demokratikus úton (pontosabban a pártoló tagok által) választott elnöke lett. A megválasztásának körülményei már önmagukban megérnek egy misét: abszolút underdogként indult, sem katalán, sem Barcás gyökerei nem voltak, állítólag csak 1977-től kezdett meccsekre járni – mégis nyert! A kezdeti nyolc kandidálóból csak három tényleges induló maradt végül, a toronymagas esélyes Sagi három héttel a szavazás előtt lépett vissza máig homályos indokok miatt – a sajtó azóta sem bizonyított elmélete szerint Núnez egyszerűen megtalálta a gyenge pontjait, és megzsarolta. A második favorit Arinot egészen furcsa módon golyózta ki, ő sokáig a politikai jobboldal jelöltje volt, végül – Núnez manőverei okán – a kommunista párt támogatásával kellett beérnie. Ezeken felül Cruyff és Rexach is Núnez mellé állt, így összességében már nem is annyira meglepő, hogy sikerült diadalmaskodnia.

Az biztos, hogy Núnez ezzel a nem mindennapi sikersztorival nagy terhet vett a vállára, hiszen azért választási igéretekben sem volt hiány. A klub teljes működésének átalakítására készült, amellyel egyidejűleg a Barcelonát a világ tetejére tervezte kormányozni. Tagadhatatlan, hogy már hat év alatt óriási infrastruktúrális fejlesztéseket hajtott végre: 1979-ben megnyitotta kapuit a La Masía, ’82-re kibővítették a Camp Nout (ehhez persze nem jött rosszul a spanyol rendezésű világbajnokság), szintén ’82-ben készült el a Mini Estadi, 1984-ben pedig az impozáns klubmúzeum is átadta magát a látogatók özönének – csupa előremutató intézkedések.

Gazdaságilag is új alapokra helyezte Núnez a klubot, irányítása alatt drasztikusan lecsökkent a bevételben a támogatóktól és a jegybevételekből származó pénzek aránya, teret nyertek ugyanakkor a tévés jogdíjak, a reklámjogok értékesítése, stb. Nem tudom, hogy ez mennyire volt természetes “modernizációs” folyamat, és mennyire az ő érdeme, de kétségtelen, hogy irányítása alatt ment végbe az átlakulás. Hogy pontosan mi zajlott a háttérben – nos az már kicsit árnyaltabb kérdés.

A pillangó megrezgeti szárnyait

A nem éppen szerénységéről ismert Bernd Schuster a Barcelona meghatározó játékosa volt a 80′-as évek első felében. Az egyébként valóban zseniális német középpályás, egyike volt Núnez első sztárigazolásainak, pályafutásának közel felét, legjobb éveit Katalóniában töltötte. Maradona távozása után egyértelműen az egyesület első számú csillaga volt. Így utólag nehéz megmagyarázni, hogy adta ki a klubvezetőknek az agya, hogy a német Schuster fölé Terry Venables személyében egy angol edzőt nevezzenek ki.

A kezdeti időszakban persze minden nagyon szép volt, a Barca hosszú idő után újra bajnokságot nyert Venables irányításával. Később azonban jöttek az első hullámvölgyek, és Schuster azonnal kritizálni kezdte angol mesterét. A csapat az 1985-1986-os bajnokságban lemaradt a címvédésről, azonban úgy tűnt a BEK megmenti a szezont, és újra minden szép, vagyis inkább már csodálatos lesz: a Barca ugyanis bejutott a döntőbe, és a Steaua Bukarest ellen Sevillában, szinte hazai pályán játszhatott – óriási favoritként. Azt hiszem, nem kell külön ecsetelnem, hogy mit jelentett a BEK trófea ekkoriban a klubnak – nagyjából mindent.

A mérkőzésről jobb nem sokat beszélni, Helmut Duckadam nevét talán még a kevéssé fanatikus culék is egy emberként átkozzák: a Barca sem a rendes játékidőben, sem a hosszabbításban, de még az azt követő tizenegyespárbajban sem tudott túljárni a román kapus eszén, így a Bölönivel, Lacatusszal, Belodedicivel, Bálinttal, Piturcával felálló, Jenei Imre által kormányzott Steaua óriási meglepetésre elvitte a kupát.

A döntő kulcsmozzanata számunkra azonban nem ezen sorok között keresendő. Venables még a rendes játékidő végén, a 85. percben lecserélte irányítóját, Schustert. Soha nem tudjuk már meg, mi történt volna a döntőben, ha a német a pályán marad. Mégis – a vereség ellenére – állítom, hogy a klub történetének legjobb cseréjét húzta meg ekkor az angol szakvezető. A pillangó elrepült.

Az események dinamikája

Schuster az öltözőbe sietett, és még a mérkőzés vége előtt, egyedül távozott a stadionból. Végleg elege lett mindenből. Nem sokkal később feljelentette a klubot, illetve azt is közölte, hogy a következő idényt kihagyja. A Barcelona ellen ennek hatására hivatalos vizsgálatok indultak.

Innentől kezdve némileg a találgatás mezejére kell tévedjünk, nem nagyon találtam forrást a témában. Kormanik Zsolt és Moncz Attila: Barcelona című könyve szerint kiderítették, hogy a klub a játékosokkal két szerződést íratott alá, a futballistákat sújtó adóterhek enyhítése végett – magyarul mondva törvényt szegtek, hogy jobb feltételekkel csábíthassák magukhoz a sztárokat. A Mundo Deportivo két cikket is közölt a témában, ők úgy tudják, hogy a bérek nagy részét képi jogdíjak címszó alatt fizették ki, ami alacsonyabb adózás alá esett. Nem beszélnek két szerződésről, szerintük csupán annyi történt, hogy egy Európában már megszokott, de Spanyolországban nem elterjedt, “úttörő” szerződési formát használtak, amit azonnal több csapat is átvett. Ez nem volt szigorúan véve jogsértő, inkább csak kihasználta a rendszer hiányosságait. Az mindenesetre náluk is szerepel, hogy bizonyos pénzmozgások a hatóságok számára láthatatlanok voltak… Ez nekem több szempontból is logikátlan, és sima mosdatásnak tűnik – ettől még persze lehet igaz. Az biztos, hogy a klubot végül jogilag nem marasztalták el, viszont a játékosokat a hátralék befizetésére kötelezték. Röviden összefoglalva: a biliből szivárgó gané 1988 tavaszára már nyakig ért.

Az elnökség ekkor azt ígérte a játékosoknak, hogy átvállalja a plusz terheket, de ettől végül elálltak, a focisták pedig – az ekkori edző, Aragonés támogatásával – fellázadtak a klubirányítás ellen. 1988. április 28.-án – három labdarúgó, Lineker, López López és Schuster kivételével – az egész klub a Hesperia Szállóban gyűlt össze, a csapat a sajtó előtt követelte a vezetőség fejét. Az esemény a ‘Motín del Hesperia’, vagyis a “hesperiai közösség” néven híresült el.

A szakmai válság (csupán hatodik lett a csapat a bajnokságban) és a vezetői válság tehát jó szokásuk szerint kéz a kézben jöttek. Talán utoljára Gamper első elnöksége előtt volt ekkora bizonytalanság a Barcelona körül. Núnez a simlissége miatt kutyaszorítóba került, gyakorlatilag kényszerpályán volt, bár a Camp Nou érdekes módon inkább az ő pártját fogta, nem pedig a pénzéhesnek titulált játékosokét.

A bevezető fényében nem meglepő, hogy az elnök előrefele menekült. A játékosokat a történelemből és a programozásból is jól ismert oszd meg és uralkodj elv alapján kezdte megdolgozni: egyesével ültek le mindenkivel tárgyalni. Néhányan (pl. Alexanko vagy Zubizarreta), a lázadásban betöltött szerepük ellenére, kegyelmet kaptak, viszont az első csapat keretéből tucatnyi játékost lapátra tettek. Ez a tisztogatás azonban nyilvánvalóan nem volt elegendő, hogy a helyzet végleg kisimuljon.

Finálé

A kedélyek megnyutatására egy igazán nagy dobás kellett, Núnez pedig felvállalta a gyakorlatilag egyetlen lehetséges döntést: Johan Cruyffot ültette az együttes kispadjára. A teljesen legatyásodott keretet már a holland töltötte fel – s ezzel egyidejűleg felsírt egy mindannyiunknak kedves csecsemő, amely 1992-re érett szilaj férfivá. Elindult hódító útjára a Dream Team.

A pillangó csalódott.

Írta: vigvik

Forrás: Tot El Camp