Pep mesterműve: az abszolút futball

Eltartott egy darabig, amíg sikerült találnom egy legalább jó írást napjaink Barcelonájáról és azon belül is Pep munkásságáról. Nem meglepő, hogy (ezúttal is) brit szakírók szállítják nekünk a legjobb gondolatokat, név szerint John Carlin és Michael Robinson az elkövetők. Ők a Daily Telegraph-ot kínálták meg ezzel a – szerintem – kiváló írással, amit reményeim szerint sikerült elég jól magyarra fordítanom.

Carlinról annyit sikerült megtudnom, hogy a Nelson Mandelával készített riportja ihlette a Clint Eastwood „A legyőzhetetlen” című filmjét, egy másik írása adta az alapötletet a Die Hard negyedik epizódjához, sportban pedig a Maradonáról 2000-ben készített dokumentumfilm egyik készítője, de például ő kapta meg Rafael Nadal életrajzi könyve megírásának jogát tavaly. Michael Robinson neve az „Informe Robinson” sorozatból lehet ismerős, melyből mi a Valdés interjút és a Messi portrét még a télen prezentáltuk magyar felirattal. Nem mellesleg személyében egykori Manchester City, Liverpool, QPR és Osasuna játékost tisztelhetünk, aki 24-szeres Ír válogatottsággal is büszkélkedhet. Hajtás után a cikk.

A Barcelona határkövet jelent a futball történelmében. Beszélhetünk egy időszakról, ami előtte volt és egy másikról, ami utána következik. Újradefiniálták a játék fogalmát, átértelmezték az edzők feladatát a legkisebb gyerekcsapatoktól kezdve a csúcsfoci képviselőiig. És tették mindezt úgy, hogy nem a jövőbe tekintettek, hanem visszatértek a saját gyökereikhez, kiaknázva az abban rejlő lehetőségeket.

Beszélhetünk 2-3-5-ről, 4-3-3-ról, 4-2-4-ről, vagy akár 4-4-2-ről, a Barcelona túllépett a futball matematikailag leírható merevségén, őket ezen a vonalon értelmezni felesleges és lényegtelen. Feladva a kötött posztokat, elszakadtak attól az ősrégi alaptételtől, hogy a középső támadó legyen magas és keménykötésű. Szintén darabokra szaggatták azt a hittételt, hogy minden csapatnak szüksége van egy blokkoló emberre a középpályán, mert e nélkül a modern futballban lehetetlen párharcokat megnyerni. Mi több, a Barcelona azt a demokratikus forradalmat is elhozta, hogy a futball immár mindenkié lett. Az általuk támasztott feltételek nem zárnak ki pusztán fizikai adottságok miatt egyetlen gyereket sem, megadják a lehetőséget mindenkinek, hogy sikeres lehessen futballistaként. Se a fizikai adottságok nem számítanak, se a pozíciók, csupán a technikai készségek és a játékintelligencia.

Az egész rendszer alapja a totális futball, mely – az Ajax Amsterdam által szabadalmaztatott – filozófiát Rinus Michels-nek köszönhetjük. Majd pedig legkiválóbb tanítványának, Johan Cruyff-nak, akit Michels először játékosként vitt a Barcelonába, később pedig jelentős szerepe volt abban, hogy a klub edzőjeként is bizonyíthasson. Ennek a folyamatnak köszönhető, hogy felépülhetett a kilencvenes évek barcelonai „Dream Team”-je. Mi pedig az elmúlt években tanúi lehettünk annak, ahogy Josep Guardiola létrehozza az alapmodell tökéletesített változatát, ahogy vegytiszta és kíméletlenül hatékony esszenciáját adja Michels ideológiájának. Amit a „Pep csapat” adott nekünk, több mint totális futball, a mestermű önálló nevet érdemel: megszületett az abszolút futball.

Michels a játék egyik nagy forradalmát hozta el, örökül hagyva három BEK győzelmet, és megajándékozva a világot Johan Cruyff-fal, aki az 1974-es VB döntőben ezüstéremig vezette a holland válogatottat. A rendszer alapja nem az volt, hogy az egyes csapatrészek miként helyezkednek el a pályán és dolgoznak egymástól függetlenül, vagy éppen hogyan alakítják ki egymást támogatva a játékterületet. A filozófia túllépett ezen a gondolkodáson, újraértelmezte a posztok fogalmát és használhatóságát. A védők megszűntek egyszerű blokkoló játékosokként funkcionálni, nekik is meg kellett tanulniuk mozgatni és elosztani a labdát éppen úgy, ahogy a középpályások alapjátéka ezt megköveteli. A támadók megszűntek csupán befejező játékosok lenni, kötelességgé vált kivenni részüket a csapatmunkából, ahogy az a védőktől elvárható. Michels csapatában a játékosnak alapvető elvárás volt jól bánnia a labdával posztjától függetlenül. Bárki birtokolta a labdát, máris emelte a fejét és kereste a legjobb helyzetben levő társat, hogy támadásba dobhassa a csapatot. E szemléletnek a következménye az lett, hogy a játék ritmusa egyik pillanatról a másikra hihetetlenül felgyorsult. Az Ajax és a holland válogatott játéka a futball történelmében addig soha nem látott sebességet produkált, ez pedig szinte legyőzhetetlenné tette őket.

Michels a hetvenes években Barcelonába ment, magával vitte a szellemiségét, és bár nem sikerült megtörnie a Real Madrid egyeduralmát, mégis hagyott egy nagyon fontos örökséget maga után. Neki köszönhető, hogy Johan Cruyff a Barcelona játékosa lett. A fordulópontot 1988 hozta el, amikor a helyi kedvenc edzőként a csapat élére került. Hatalmas ovációval fogadták, bíztak az általa képviselt futballfilozófiában, az első éve mégis totális kudarc lett. Ha nem lett volna a klub legendás alakja, és nem hitt volna feltétlenül az elképzelésében, a Barcelona ma nem lehetne az, ami. Cruyff meggyőzte Nuñez elnököt, hogy felejtse el a rövidtávú koncepciókat, adjon neki időt, bízzon benne, és idővel sikerre viszi azt a totális futballt, ami 15 évvel korábban egyszer már meghódította a világot.
Ekkoriban történt egy baráti beszélgetés során, hogy Cruyff így szólt az asztaltársasághoz: „Higgyétek el nekem, hogy meg fogom változtatni a futballt.” „Hogyan?” – hangzott el a kérdés. „A védők középpályások lesznek, két szélsővel fogok játszani és nem lesz középcsatárom.” – felelte akkor Cruyff. Az asztaltársaság tagjai később elmondták, hogy valószínűleg a rengeteg elfogyasztott sör miatt beszélt badarságokat. De aztán kiderült, hogy nem. Középcsatár hiányában az ellenfelek összezavarodtak. A középső védők munkanélkülivé váltak, a középső szűrők képtelenek voltak felvenni a számukra szokatlan feladatköröket. A két szélső képes lett nagy területeket nyitni, ezzel együtt betörési lehetőségeket adni a labdával magabiztosan bánó középső embereknek, akik egymás után érkeztek fel a támadásokkal, ráadásul teljesen kiszámíthatatlanul.

Cruyff Barcelonája végül nem lett képes olyan számban trófeákat halmozni, mint tette azt a Real Madrid, vagy éppen az Ajax, de az eredményessége így sem elhanyagolható. Négy bajnoki cím, spanyol kupa és KEK győzelem, valamint egy emlékezetes BEK-döntő a Wembley-ben. Ennél is sokkal fontosabb azonban az általa megalkotott és azóta is létező Barcelona DNS.

Cruyff játékstílusa meghódította a szurkolókat, a katalán sajtót és nem mellesleg sok gyereket, akik mind szerettek volna olyan nagyszerű játékosokká válni, mint a „Dream Team” hősei. A hősök közül is az egyik legfontosabb az, aki a leginkább fogékony volt a filozófiára, egyben elég intelligens volt felismerni annak értékeit. Josep Guardioláról van szó, aki kapitány lett Cruyff alatt és a leghosszabb ideig maradt a csapatnál a távozása után. A Johan által edzőként protezsált Guardiola első csapathoz kerülése egybeesett azzal, hogy a keret gerincét a filozófia szellemében felnövő játékosok alkották, akik tökéletesen elsajátították a játékrendszer alapjait. Victor Valdés, Xavi Hernández, Carles Puyol, Andrés Iniesta és Lionel Messi voltak a garancia arra, hogy azonnal megvalósítható legyen az elképzelés, ne kelljen időt kérni az átalakításra, ahogy tette azt annak idején Cruyff. A csapat vázát olyan játékosok alkották, akik már megtanulták, hogy a legfőbb hittétel a labda birtoklása, amely mindenekfelett elsőbbséget élvez.

A Guardiola csapat játékában az a legfeltűnőbb, hogy míg a taktikai fegyelem elsődleges, az ember soha nem tudhatja, hogy a játékosok háromnegyede melyik pozícióban fog a következő pillanatban felbukkanni. Minden mérkőzés elején láthatunk a TV képernyőjén egy taktikai hadrendet, de ahogy felhangzik a sípszó, a játékosok mindegyike szinte mindenhol feltűnhet, dacolva a játék ortodox alapelemeivel.

Dani Alves a kiírásban védőként szerepel, de gyakrabban játszik támadó középpályást, vagy éppen szélsőt. Soha nem tudhatjuk, hogy Iniesta éppen a bal, vagy jobb oldali szélsőt játszik-e a következő pillanatban, miközben gyakran helyezkedik középen is, ami számára szintén természetes pozíció. Alexis Sánchez az egyik legkisebb termetű középcsatár a sportág történelmében, de olykor szélsőként álcázza magát. Messi alapvetően hamis kilences, de gyakorlatilag kötetlen poszton játszik és ott bukkan fel, ahol csak szükség van rá. Ha kell visszavont szélső szerepkörben játszik, ami átlényegülhet akár szélső védővé is, ha a helyzet úgy diktálja. Xavi Hernández természetesen a karmester a pályán, de ő is gyakran visszazár, Victor Valdés kapusként többször ér labdához lábbal, mint ahány lövést hárít meccsenként. A legnagyobb rejtély mégis Cesc Fàbregas, akinek a pozíciója dacol minden elemzéssel, leginkább a totális káoszt fedezhetjük fel az ő szerepkörében.

Az álom, melyet eredetileg Cruyff szeretett volna megvalósítani végül Guardiola csapatában öltött testet és vált trófeahalmozó gépezetté. A szent elv a labdabirtoklás, melynek elsődleges jelentősége a védekezés. Ha nincs a labda az ellenfélnél, akkor nem is beszélhetünk hagyományos értelemben vett védekezésről. A Barcelona támadójátéka ahhoz hasonló, ahogy a tenger hullámai egymást erősítik, miközben megtörnek a parthoz érve. A csapat is törekszik ezt a hullámzó ritmust tartani egészen addig, amíg át nem törik az ellenfél 16-osát, de ha az áttörés éppen nem is sikerül, a lényeg folyamatosan kontroll alatt tartani a riválisokat a saját térfelükön. Az ellenfelek így kénytelenek folyamatosan a saját területüket védeni, és nem marad számukra más, mint vég nélkül üldözni a labdát.

A klub saját nevelései már készek a feladatra, de mi a helyzet az új érkezőkkel, akik kintről csöppennek bele ebbe a nagy felkészültséget igénylő játékrendszerbe? Egyesek – mint például Eric Abidal és Javier Mascherano – képesek felnőni a feladathoz. De hogy milyen nehéz megfelelni, jól mutatja, hogy olyan világsztárnak nem sikerült, mint Zlatan Ibrahimovics, aki leginkább számkivetettként vergődött a szeszélyesen hatékony gépezetben. Mindezt úgy, hogy napjainkra ez a hatékony gépezet egy azonnal beazonosítható képet jelent a futball globális tudatában. A kép, ahogy a nyers fizikai erő meghajol a kifinomultság és a technikai szépség előtt, miként a matador könnyedén ellép a szinte vakon támadó bika elől. A kép, ahol nem számít a testsúly, nem számítanak a centiméterek akkor, ha egy játékos képes a labdát megfelelő kifinomultsággal simogatni. A kép, ahol a Barcelona játékosai nem csak művészek, de egyben kétkezi munkások is a pályán. Talán ez az igazi titok, ami mindenki más fölé emeli őket.

Véget ért a csapat diadalmenete? Ki tudja? Guardiola elhagyja a klubot, Messi pályafutását bármikor befolyásolhatja egy sérülés, vagy csak egyszerűen elfogy a lendület és jön egy álmodó, aki újfent megreformálja a futballt. Az mindenesetre valószínűtlen, hogy bármely csapat képes legyen a végtelenségig ilyen steril hatékonysággal játszani. De történjék bármi a jövőben, biztos, hogy a Barcelona kitörölhetetlen nyomot hagyott a játékban és a futball történelmében. Ezután már semmi nem lesz a régi.

Írta: johneagle11

Forrás: Tot El Camp